Elgondolkodtató szempontokat taglaló könyv került figyelmem középpontjába. Arno Gruen fejtegetését szeretném megosztani veletek. Címe: A normalitás tébolya. A realizmus mint betegség: elmélet az emberi destruktivitásról. Számos kérdéskört taglal, itt most azokról írok, amelyek engem továbbgondolásra késztettek. Gruen irodalmi műveken keresztül mutatja be a folyamatot, mert úgy véli, a művészek őrzik az emberi lélek valódi mozgatórugóinak ismeretét, s mert ők azok, akik elköteleződtek a valóság feltárása mellett.

Arno Gruen pszichológus, a New Jerseyben működő Rutgers Egyetem tanáraként, pszichoterápiás magánpraxist folytatott. Számos tanulmánya és cikke jelent meg.

Személyes és szakmai tapasztalataira alapozva következetesen tárja fel,- az emberi destruktivitás okait. Véleménye szerint az erőszak és az embertelenség alapja abban az árulásban rejlik, melyet az ember önmagával szemben követ el, hogy részese lehessen egy vélt hatalomnak.  A legelső leckét a gyermeki alávetés révén megvalósuló együttműködésben véli felfedezni. A gyermek nem képes együtt élni szükségletei elutasításával, és a szeretet elvesztésével. Önmagában keresi a hibát és küzd szülei szeretetéért, alkalmazkodik a keretekhez, figyelmen kívül hagyja a belsejében dúló igényeit. Ámde önmagunk alávetettségének elismerése az a pont, amelyet mélyen a tudatalattiba száműzünk, mert ennek elismerése gyűlöletes lenne önmagunk számára.

 Ettől kezdve minden uralomra és alávetettségre épülő egyezség, mely a szabadság elvesztésével jár, az engedelmességgel azonos. Feltételezve hogy mindezen nézeteket elfogadjuk, mi az amit mérlegelni szükséges? Felelősségünk kérdését, a kötelesség és engedelmesség oldaláról közelíti meg.  Fejlődésünk nem képzelhető el külső hatások nélkül.  Társadalmunk az ember belső függetlenségével szemben, a kívülről jövő rend elfogadását, az alkalmazkodást tekinti „normálisnak”, ahol a jó élet szükségleteit mindig mások mondják meg. Így a kötelességteljesítés,- a felelősségvállalás helyébe lép. Nehézséget a belső felelősségtudat nem megfelelő értékelése jelenti, ami egészen az öngyűlöletig eljuthat, de hatalmi játszmák nélkül senki sem úszhatja meg. Ezek a játszmák spirálisan gyűrűznek egészen a gazdasági, politikai színterekig. „Azt a gondoskodást például, amelynek célja nem egyéb, mint hogy másokat függőségbe kényszerítsen és saját ellenőrzése alá vonjon, a továbbiakban aligha szabadna szerető gondoskodásnak tekintenünk. Legtöbbünk azonban mégis így tesz.” Gondoljunk csak a nyugdíj intézményére, mint gazdasági rendszerre. Akik az életünk színterein bárminemű hatalommal rendelkeznek, hajlamosak vagyunk valami plusz tudással, képességgel felruházni, ami bennünk nincs meg, de mindenképpen jobb, okosabb emberek nálunk. Saját magunk közreműködünk önmagunk alávetésében. Ennél a pontnál érdemes ráfókuszálni, belső függetlenségünk, és az alkalmazkodás egyensúlyára.

Megszeretném még említeni a kutatásokra alapozott, férfi tulajdonságokon alapuló és ezen mért, női önértékelést. „A férfivilágban tájékozódási pontokat kereső nők számára a hatalom szükségképpen vágyaik netovábbja lesz.” A hatalommal rendelkező nők többségénél, a hatalom kompenzáció, mellyel lelki egyensúlyukat tartják fenn, akár gyermekeik rovására is. „Gondoskodunk rólad, de pontosan olyannal kell lenned, ahogyan azt mi megkívánjuk.”  Gyermekeink, hogy ezzel az alávetettséggel együtt tudjanak élni, megtagadják a hálát, mert csak így tudnak együtt élni szüleik hazug szeretetével.„A soha meg nem kapott szeretet utáni kutatás során újra és újra valósággal belerohanunk az önpusztításba. Azt hisszük, hogy a szeretet éppen ott van, ahol nem kaphatjuk meg…..és ha aztán egyszer mégiscsak találkozunk az igaz szeretettel, visszautasítjuk, mert ugyan ki is szerethetne bennünket, ha egyszer olyan tökéletlenek vagyunk.”

Felelősségteljes magatartásunk nyiladozását, akár a szerző gondolatainak kritikai adaptálásával is kezdhetnénk, egyvalamit nem ajánlatos, nem gondolkodóvá válni. Jó adag kurázsi kell szembefordulni a nyájjal, és a saját utunkat járni, de állíthatom ez a legjobb antidepresszáns.